A Remény

Elszálltak a reménykeltő pillantások,
minden álom egy újabb átok,
üres a lélek,
nem sütnek már az égi pékek.
Mint falat kenyér, egy cseppnyi szeretet?
Nem, barátom, csak a kegyelet.
Eltűnt innen az irgalom,
kiszökött belőlem a bizalom.

Gesztenye színű pillantások,
mint ezer s ezer átok,
már dühben lángol,
és szívem örökre kiszakadt a mából
édes percek, keserű órák,
összerakom, mint millió apró kockát,
és a fel-fel sejlő emlékképek,
a bennem égő lidérc fények.

Álom s valóság ma összeért,
haláltusáján szívem kegyelmet kért,
de az üres és halott lélek,
önzőn hagyja, hogy tovább éljek,
nem kell a holnap, ha a mából fakad,
nem, hóhérom itt van nyakam,
milyen élet az, ha nincs ki szeret,
s velem egy tálból senki sem ehet.

Egy égi dalnok, arcán mosollyal,
s az ördög kaján vigyorral,
csak e kettő maradt,
hiába ész, hiába akarat,
meghalt a lélek, nincs több hajnal,
bármit mondassz Remény, engem ne vigasztalj,
csak írd le utolsó lázadásom,
és a végső szúrást add meg, drága krónikásom.