Fáradt arcán
ezernyi kín nyoma,
lelke tán halott,
mint megannyi sors otthona.
Érzelem nélküli munka,
de szívében ő is tudja,
sorsok istene kezének nyoma.
Meggörnyedt hátán
holt lelkeket cipel,
hányszor van ó…
hogy ezért nem alszik el.
Műtétek peregnek
álmatlan éjszakán,
kérdését ezerszer felteszi..
– én hibáztam tán ? –
de nem, nem..
tudja ő legbelül,
mindent megtett,
s munkája mégis
néha az égbe repül.
Új hajnal jő,
sok-sok új nap,
teszi a dolgát,
s mosolygó gyógyultak láttán,
mindig új erőre kap.
4 hozzászólás
Érdekes életkép.Gondolom a közeledben él akiről a verset írtad. Bele láttál a lelkébe.Nehéz sors az övé de mint versed végén írod a gyógyulások mindig erőt adnak neki.
Szeretettel üdv:hova
Nem, nem ismerek ilyen embert, de műtét előtt állok 🙂 – remélem én is a mosolygósok közé kerülök a végén. Üdv. Angie
Érdekes életképet írtál le.Elgondolkodtató vers.Szép a vers vége.
Ági
Köszönöm, műtét előtti ihlet, várom a szép mosolygós véget én is 🙂
Üdv. Angie