A szabadulás 1.
Vajon merre járhatsz most?
Ezen tűnődöm, kérdő tekintetem a rácsos ablakra szegezve,
Nagyon hiányzol, bárcsak belépnél az ajtón, s arcod, mint régen, kedvesen nevetne!
Úgy fáj, hogy elmentél, nem is búcsúztál, csak magaddal vitted a kínzó keserűséget,
A sejtelmes és ingoványos múltat, a bánatos zavart, ezt az érthetetlenséget:
Miért kapunk mindig kevesebbet? Érdemeinkből miért űzhetnek csúfot?
Mikor érhetjük már el az oly áhított csúcsot,
Ahol megállhatunk, s munkánk termését nyugodt lélekkel élvezhetjük,
A kiérdemelt megbecsülést saját bőrünkön tisztán érezhetjük?
Tudatában vagyunk, hogy a világ egészében mi is fontos részeknek számítunk,
Ha egy érték felépül, ahhoz mi is eszmét és tartalmat szállítunk,
De nem szembesülünk a ténnyel, hogy fölöslegessé vagy számkivetetté válunk,
Mert a nehézséggel szemben megoldást így hogyan találunk?
Egy út lehet csupán, mely vigaszt nyújthat a válságos napokon:
Az őszinte kapcsolat, mely szilárdan nyugszik az igaz szavakon!
Valami mindig történni fog:
Várakozásaink meghiúsulnak,
A javak egyszer kecsesek, s lágyan hozzád simulnak,
Majd előzmények nélkül egyre távolabb kerülnek,
Szorongással, félsszel és magánnyal vegyülnek
Egy pillanat alatt hegyek omlanak össze,
Tengerek vize mossa el a gazdag partvidéket,
A kőzuhatag nem tiszteli az alkotásba fektetett erőt,
Nincs hatalma már semmilyen igének!
Elérkezik aztán egy borzadályos reggel,
Kezet fogva a gyilkos gondolattal,
Segítséget nem kérsz, mindössze enyhülést kívánsz,
Szövetkezve a bájos démonokkal
Az önsajnaálat elburjánzik, hagyod,
Hogy elveid hosszú léptekkel a sírba lépjenek,
A hazug örömforrások megtévesztő hévvel apró porcokra tépjenek!
Kezdetben roppant felfedezés ez:
Könnyű lebegés a fekete valóság és a rózsaszín bárányfelhők között
Meg vagy győződve:
Szívedbe egy varázslatos gyógyszer bizsergő mámora költözött!
Az idő gyorsabban telik, mint valaha,
A határok, melyek életed egységeit eddig finoman lezárták,
Nem léteznek többé!
Az új méretek elkápráztatnak, az észszerű igények elől az utat elállják!
Ám e ravasz s ellenállhatatlan csábítás nem fejtheti ki örökké orvosi hatását,
Folyton ismétlést követel, nem adja ingyen meleg, komfortos lakását,
Ahol két szó uralkodik vég nélkül,
Kemény betűkkel egy vastáblára vésve:
Szenvedély és pusztulás hajszálpontos menetrenddel,
Soha egy percet se késve!
A kísérőtársuk pedig nem más, mint az őrködő, mindig éber bűntudat,
Mégis képtelen vagy rá, hogy kiadd az útjukat,
Hogy elűzd magadtól a kísértés s megtévesztés aljas sugallatait,
Azt mondod, az örökkévalóság nyugalma van itt!
7 hozzászólás
Kedves Tamás!
Jó kis elmélkedés ez! Nekem nagyon tetszik, ahogyan beleérzed magad a más "bajába", szép a lelked, hogy ilyesmire képes vagy! Az empátia erény, nemes jellemre vall! No de nem akarlak én itt téged analizálni, hiszen nem tisztem, és jogom sincsen hozzá!
Nem tartozik a kedvenc műfajaim közé a prózavers, de a Tieidet szívesen olvasom, (én is írtam egyet-kettőt), de nem ilyen színvonalon- a Tied sokkal jobb, érthetően, gördülékenyen fogalmazol.
"Egy út lehet csupán, mely vigaszt nyújthat a válságos napokon:
Az őszinte kapcsolat, mely szilárdan nyugszik az igaz szavakon!" ez annyira mélyen tiszta gondolat- magával ragadó!
Szeretettel gratulálok remek írásodhoz: Noémi
Szia Noémi!
Nagyon meghatott, amit írtál, köszönöm szépen.
Szerintem te is tudnál ilyen színvonalon hasonló verset írni, kiforrott egyedi stílusod van, képes vagy rá!
Annyira én se szeretem a prózaverset, mindig megfogadom, hogy többé nem írok ilyet, de ha egyszer jönnek a gondolatok és ez születik belőlük.
Annak külön örülök, hogy az enyéimet szívesen olvasod, ennél nagyobb dicséretet egy író nem kaphat.
Könnyű beleélni magam más bajába, hisz általában magamról és ismerőseimről mintázom a verseim, néha vegyítem is a jellemzőket, tehát egyformán vagyok benne én is mások is.
Nem vagyok nemes lelkű, csak leírom, amit látok és tényleg szeretek más perspektívájából írni, mert így én is tanulok belőle.
Köszi, hogy itt jártál, szeretettel látlak máskor is!
Tamás
Kedves Tamás!
A verseidet elolvasom mindig.Csodállak azért ,ilyen hosszan tudsz írni bármiről.Én nyúlfarknyiakt írok.A mondani valója mély.
Szeretettel:Selanne
Kedves Tamás!
Hihetettlen, milyen odaadóan és részletessen, le tudsz irni valamit. Az ilyen verseket nem lehet "átszaladni". Ezt persze nem csak azért mert husszú, habár pozitivan hat ki az élvezet továbbtartására az olvasásnál. A te verseidet, pláne az ilyen próza versedet nem csak egyszer olvassa el az ember, hanem többször, és annyi vonzó gondolatokat tudsz benne elrejteni, hogy minden újboli olvasásnál, talál az ember valamit amit az elöbbinél,csak átfutott. Teneked csak Oscar Wilde idézetét irhatom le:
"Ami engem illet, azokat a költőket szeretem, akik tudnak verset írni, azokat az orvosokat, akik tudnak gyógyítani, és azokat a festőket, akik tudnak festeni."
Te az elsőt tudod abban biztos vagyok, hogy a másodikhoz is értesz egy kicsit, az is biztos,
a szép verseknek gyógyitó hatásuk van, festeni pdig még meg tudsz tanulni
üdv Toni
Kedves Selanne!
Attól, hogy egy vers hosszú, még nem biztos, hogy jobb is.
A te verseidet például nagyon kedvelem, mert bár rövidek, mégis nagyon jól kifejeznek mindent, lényegretörőek. Nem a hosszúságnak van jelentősége.
Én inkább azokat irigylem, akik néhány sorban is tökéletesen el tudják mondani azt, amihez nekem egy ilyen hosszú prózavers se lenne elég. a tehetség nagyon sokszor a tömörségben keresendő.
Lehet teljesen üres sorokból is óriásművet írni, de kevés sorból tartalmasat alkotni az igazi művészet.
Én úgy vagyok vele, hogy gyakran több oldal sem elég, hogy leírjak mindent, ami bennem van és úgy érzem, csak félmunkát végzek.
Köszönöm szépen a hozzászólást és örülök, hogy tetszenek az írásaim.
Üdv..tamás
Kedves Toni!
Jó az idézet, de én soha nem tartottam magam jó versírónak.
Úgy gondolom, minden versem egy próbálkozás, egy kísérlet, hogy érzéseket és véleményt mondjak magamról és a világról néha irónikusan, elemzően vagy romantikusan.
A nagy íróink olyan szellemi örökséget hagytak ránk, aminek a közelébe se kerülök soha.
De más sem. A célom az, hogy saját stílusom legyen, nem akarok hasonlítani senkire.
Az, hogy mennyire jó vagy rossz, amit írok, ítéljék meg a hozzáértők, szerintem tele van hibákkal. Az önkritika a legfontosabb, és tudom, hogy rengeteget kell még fejlődnöm, javítanom az írásaimon..
Gyógyítani nem tudok, de valóban szeretnék örömet szerezni az embereknek a verseimmel.
A festészethez abszolút nem értek, nem is akarok.
Örülök, hogy ismét tetszett, ezért érdemes néha tollat ragadnom, folytatni fogom.
Köszönöm, hogy megint írtál és olvastál, nagy örömömre tetted.
Szép napot kívánok!
Üdv.:Tamás
Kedves Tamás!
Tudod, ami a próbálkodásodat illeti, a legnagyobb dolgok a világon mind a próbálkodásbol jöttek. Az pedig, hogy nem akarsz a más nyomában menni, az teljessen megeggyezik az én felfogásommal is, a közmondás szerint is, aki a más nyomában lépked, az ritkán hagy nyomot maga után. Én is azt tartom, helyesnek, ha mindenki próbálkozik azt visszatükrözni amilyen, minden szerepnek egyszer vége van. Abban pedig ellentmondok, ami a gyógyitást illeti, a szép, érzelmes versek, sőt még ha örömet adnak az olvasónak, akkor azok gyógyitanak, ami a festészetet iletti, az csak egy vicc volt.
Én szerintem nem is kellene, hogy jobb legyél, de ahogy eddig megismertelek, te tudsz is, és fogsz is jobb lennii.
üdv. Toni