A szánalom hegyének csúcsán ücsörögtem én.
Sorra vettem elő rongyos lapú könyveim.
Volt egy behajtott fejezete mindnek a felén.
Újra sebeket feltépve potyogtak könnyeim.
A leperdülő meleg könnyek jól estek.
Tudtam, hogy életem fejezeteinek,
Lezáró csepp-pecsétjei lesznek ezek.
Suttogják:feloldozunk: mossuk kezeink.
Persze bennem minden megváltozott.
Erősen magamat szántam, kiabáltam:
Vezekeltem miattad Te átkozott!!!!
S lám – lám most téged szánlak.
Te vagy alattam a kupac.
Mi heggyé tornyosult!
Minden tiszteletem feléd,
A mélybe homályosult.
Hitetlenkedve kérdezgetem magamtól.
Hogy jutottunk el idáig? Majd lassan…
Egyenként, felgyújtom attól a naptól –
az összes bejegyzést máig.
2 hozzászólás
Szia, szerintem ez nagyon jó! Rímekhez nem értek, elemzést nem írok, de elég őszintének tűnik…
Üdvözlettel, Kini
Kedves Beliliafesz!
Ez egy komoly vers. Nem egyszer olvasós.Csapongó gondolatnak tűnt elsőre, de nagyon is érthető a tartalma. Ehhez nem tudok mit szólni. Érdekes lett.
Ági