Olyan szép volt a szemem: türkizkék és gyémánt. És úgy csillogott, mikor könnyel volt tele ha örültem, ha bánkódtam,
s volt egyetlen égő szavam:
SZERELEM.
Most kiszáradt mindkét szemem,
hogy örültem, hogy bánkódtam.
Elfolyt az összes könnyem, s szemem már, mint a kitömött állatok halált kiáltó, félelmetes műszeme.
Ugyanaz a színe: türkiz és gyémánt. De élet nincs benne, nincs élet e halál után, nincs igen, csak tengernyi, gúlába rakott nem.
S ez a nem-piramis fölém borul húszmillió tonna súllyal, s zárja magába magányos szarkofágom.
Nincs arannyal futtatott halotti maszk, csak örökig konzervált test.
Üvegszem maradt csupán: türkiz és gyémánt. S halál csobog számból, orromból, fülemből és minden sebemből: a szerelem halála.
A szerelem halála ÉN vagyok, vagy talán e halál példája. Mert daloltam hasztalan ezeregy csillaghulló éjen:
Versekbe szőttem a neved,
Kőbe véstem minden szavad,
Hogy ha el is tűnsz örökre,
Neved, szavad velem marad.
Most azt kívánom: Bár soha ne léteztél volna!
Farkasokkal vadásztam mióta csak először felsóhajtottam. Érted testvéreim közül a falkából kitaszíttattam.
Jártam utánad végtelen erdők sűrű dzsungelét, megúsztam ezerszer bűzlő mocsarak iszap tengerét.
Holdat ugattam, Napot átkoztam, önmagamat ezerszer megtagadtam.
Megtagadtam testvéreim, s testvéreim megtagadtak engem. Érted vadak közt dögevő, emberek közt vad, istenek közt bűnös ember lettem.
Valami van, ami lángomból örökre megmarad, de az nem becéző szavad.
Mert te falkára találtál. Nem voltál több egy ostoba hibánál.
Milliók közül egyet megtaláltál, de nem láttad meg egyben a milliót.
Érzéseim csak nekem születtek, s fiatalon el is tűntek.
Képeket láttam csak: szellemek ördögi bálját, s e bálon te viselted az emberi butaság legszebb báli ruháját.
Én pedig üvegketrec mögötti látványosság voltam. Falkából kiszakadt mocskos dögevő, kinek híre nem volt, de szíve nagyobb, mint a ti híretek.
S láttam magányos testvéreket.
„Élni jöttünk e földre, szeretni valakit, s érte ezerszer halni; égő tüzében szerelmének porrá elhamvadni.
De csak nyamvadt parazsat találtunk, utálatot, s mi rosszabb: érdektelenséget.”
Ezt mondták.
S én láttam, minden sebükből halál csobogott: a szerelem halála.
Nem szerelem van, kirakat.
Nem szerelem, önzés.
Egymás után vágtak le minket, mint a barmokat, s mi gyilkosaink közül magunkkal vittünk százakat.
De végül elbuktunk.
Kipreparáltak, s magányos gyilkosnak hívtak. Trófeák voltunk királyok pompás csarnokában.
Utált mindenki halálomban, mint éltemben. De szemem megmaradt: türkiz és gyémánt. Szívemben a szó: szerelem. Mint kínzó epekő.
Végül egyikünk sem élt örökké: sem a magányos dögevő, sem a vak tündérkirálynő.
S ha életünkben nem voltunk egyenlők — te királynő, én mocskos gyilkos —, halálunkban szintúgy különböztünk:
Te oszló tetem bűzlő mocsár mélyén,
Én örök, türkizkék szemű múmia
Egy fáraó sírhelyénél.
Míg néked gyászdalt zengtek emberekkel játszó gonosz istenek, engem a csönd ölelt körül, és suttogott egy dalt:
„Ha azt hiszed, hogy benned a hiba, csak ismételgesd majd:
A szerelem meghalt.
A szerelem meghalt!”
1 hozzászólás
Az az érzésem, hoyg nagy verset írtál, s nem is annyira szabad. Ragyogó képeid vannak, szinte látom őket magam előtt. Nem ez az első versed, ami tetszik, csak így tovább!
Üdv: Colhicum