Sűrű erdő közepében, termetes nagy fák alatt
Áll egy szikla egymagában. Ősidőkből megmaradt.
Olyan régi, ő se tudja mikor és hol született,
Hogyan került pont ide és hazája hol lehetett.
Annyi telet megélt már és annyi nyarat szeretett,
Rajta játszott sok madárka, s ő hangtalan nevetett.
Néma csöndben állta ám a jegek jegét is, habár
Minden fagy előtt úgy tűnt, hogy újra vívni gyönge már.
Sehol sincs egy másik szikla, kihez olykor szólhasson.
Egyedül van, nincs, kitől néha megértést várhasson.
Öregúr lett az erdőben, növényeknek pásztora,
Moha serken kopott hátán, s gombák színes sátora.
Árnyékban él, fák alatt. Csekély vigasz lehet csupán,
Hogy a levél mind lehullik, s kaphat fényt majd ősz után.
Lemondott már napsütésről, messze úszott szép remény,
Oly kicsiny sziget csupán a széles erdő tengerén.
Terjeszkedő tölgyesek csak az ő helyét akarják,
Mohóságuk végtelen, a napot is eltakarják.
Abban bízik, abban hisz, hogy jön egyszer egy nagy vihar,
S megtépázza mind a fákat, falánkságuk majd kihal.
Látott ő már oly növényt, ki uralt egész hegytetőt,
Villámcsapás sújtott le és megölte a bősz fenyőt.
Annyi fát evett a szú meg, annyi korhadt mellette,
Amit biz az Úr adott, az Úr fogta, és elvette.
Abban bízik, abban hisz, hogy jön egyszer egy olvadás,
Megindul a hó a hegyről, s elsodorja áradás.
A tengerhez is eljuthatna! Bolond az, ki nem hiszi!
Mert ha szikla nem megy oda, hát a víz majd elviszi!