A szikra I-II. ének

Első ének

Alkonypirba hullt a szucsáki domb háta.
Budai Nagy Antal épp földobbant rája,
mikor egy veszett ló vágtatott feléje,
valami fehérnép kornyadzva nyergébe'.
Hej, mi lelt, te állat? Dobbantott elébe,
megkapva a kantárt izmos jobbkezébe.
Baljával az állat homlokára vágott,
megtorpant a beste, de még nem juhádzott.

Felvágta a légbe mindkét hátsó lábát,
repült a leányzó, égnek tartva hátát.
Antal elengedte a lovat a rétnek,
kitárta két karját, a repülő szépnek.
Elkapta, oly könnyen, mint pillét a háló,
vagy mint vadászzsákmányt a sólyom, a káró.
Letette a dombhát selymes, lágy füvére;
Ránézett, s a szíve megállt a keblébe'.

Megállt, csak egy percre, vagy egy pillantásra,
ráragadt a szeme a tündéri lányra.
Annak is a dacos két körte keblére,
lassan nyiladozó szép selymes szemére.
– Óh, ki vagy te, vágyak "Tündér Ilonája"?-
– És te ki vagy, álmok hős Tündérkirálya?-
– Én a tied vagyok, édes szép szerelmem! –
– Én pedig a tied, nem enged a lelkem! –

Száz szavuk lett volna, de csak nézték egymást,
mikor körülöttük megdöndült a tisztás.
Egy tucat úr, úrfi rúgtatott köréjük,
már a látványtól is felforrott a vérük.
Ilona a földön. Paraszt áll fölötte.
Indul már a kezük, hogy kardjuk ledöfje.
De a lány szeméből tüzes szikra villan,
a legény meg fekvő kaszájáért pattan.

Úgy áll velük szemben, mint egy nomád isten.
Megszólal a leány:- Tűnjetek el innen! –
El is takarodnak, hallgatva a szóra,
mintha csak királylány parancsa lett volna.
Megfordul a leány, Antalhoz szól halkan:
– Kolozsvárt ismered? Várlak ma a parkban.
Házsongárdi liget öreg kőrisfája
lesz a találkahely, ott légy tíz órára! –

Búcsút int a leány, hűlt lovára lebben,
nem ült azon soha senki kecsesebben.
Antal pedig néz, csak néz, mint az igézett.
Álmában sem látott eddig ilyen szépet.
Ez a lány őneki találkozót adott?
Nem tudja elhinni, csíp karján egy nagyot.
Igaz hát valóban? Ide el kell menni,
egy élete van, de erre fel kell tenni!

—-

Második ének

Szép csillagos éjjé vált a május este.
Antal a nagy fánál a szép leányt leste.
Eljön-e, nem jön el? Csak ez járt eszébe'
bánatosan nézett a csillagos égre.
Várjak még? Elmenjek? Ködlött fel agyában.
Lehet, már álmodik, tollpihés ágyában.
Nem, azt nem teheti! Hiszen ami lángolt,
azt el nem olthatja a májusi égbolt.

Az csak még felszítja a parázsba hulló
ellobbanó lángot. Antal, mint a hunyó
a gyermekjátékban, ötven-százig számolt,
hátha még előjön, s nem hiába várt ott.
Ahogy gondolkodott, hangosan beszélve,
lágy kacagás hatolt lángoló fülébe.
Előjött a leány, elég régen ott volt,
úgy leste a legényt, élő lesz-e, vagy holt?

Tovább már nem bírta, hogyan tépelődik.
Elmenjen? Maradjon? Magával veszkődik.
Előjött a nagy fa túlsó oldaláról,
fényes lett az éjfél szeme sugarától.
Úgy hívta a legényt, üljenek a fára,
egy vén, öreg gyökér önmagát kínálta.
Antal meg csak nézte, mint a szívevesztett,
szeme a lelkébe gyökeret eresztett.

Eltéphetlen boggal forrt a szívük össze,
nem is kellett takács, aki összekösse.
– Angyalom, virágom, ékes tulipánom. –
Dobbant ki az élet az ifjúi szájon.
– Kijöttél hát hozzám, égő szerelemre? –
– Kijöttem. A késést ne vesd a szememre!
Valaki beárult, hálómba bezártak.
Egyetlen leánya vagyok én apámnak.

Elaludt a dadus, kiszöktem mellőle.
Ha alszik, a nagyharang is konghat felőle.
Kérlek, hű szerelmem,mondd meg a nevedet,
hadd tudjam, ki bírja sírig hű szívemet.
Mert én a szívemből téged ki nem hagylak,
csak teveled mondok én igent a papnak. –
– Budai Nagy Antal az én nemes nevem.
Hát te ki lánya vagy? Apádat hol lelem? –

Itt vagyok, te lator! És itt törlek össze.
Nincsen, aki kezem ebben itt megkösse.
– Én itt vagyok, apám, és ha őt eloltod,
annyi az, hogy lányod a Szamosba fojtod. –
Kivirradt a tisztás, fáklyák fénye lengett.
Nagy Antal fülében a lány hangja csengett.
"Vízbe ölné magát. Ó, egyem a szádat!"
A lány hangja zengő:- Nagy Antal, elvárlak! –