A szikra III-IV. ének

Harmadik ének

Antal meg ott áll, a tisztás közepében,
szemben a bősz vajda, fülig vérvörösen.
A szégyent, mi érte, meg kéne bosszúlni,
a szemtelen legényt le kék kaszabolni!
De mégis, más villan rögtön az eszébe.
A császárnak újonc kell a seregébe.
Husziták ellen áll már a végső hajsza,
oda kell az ilyen legény! Gyilkos harcra!

Ha elpusztul, akkor nem lesz gondja rája.
Ha megél? Addigra elkél Ilonája.
Így megnyugtatgatva magát a vénember,
Antal elé áll, de szembe nézni nem mer.
– Tudod, hogy ki előtt állsz? Te veszett fajta!
Tudd meg hát! Én vagyok az erdéyi vajda!
Csáki Ilonára vetetted a szemed.
Hanem most szedd össze azt a csöpp kis eszed!

Tied lesz a leány, ha elmész a hadba,
s visszajössz, legalább mint vitézlő hadnagy!
Enyém most Erdélynek épp az egyötöde.
Ha ennyit harácsolsz, visszajöhetsz ide! –
– Jól van! – Ennyit mondott, és nem is vitázott.
Szerelme tüzétől már semmit se látott.
Csak egyhelyben állt ott, tán csodára várva;
Távoli sikoly szállt: "Antalom elvárlak!"

Hajnalpír pedzette a nagy hegyek ormát,
amikor meglátta a kis templom tornyát.
A vén birkapásztort már úton találta.
Anyja a kapuban szívszorongva várta.
– Hol voltál te gyermek? Édes fiam, lelkem! –
– Én anyám? Az éjjel egy szép tündért leltem.
Ott maradt a lelkem mindörökre nála.
Baj csak az, hogy apja szép Erdély vajdája.

Csáki Ilonával hozott a sors össze,
apja meg azon van; a bogot kikösse.
Amivel az élet összefűzött minket.
Azt mondta, szerezzek rangot, vagyont, kincset.
El is megyek anyám, fel a cseh vidékre,
a jó kardnak ott van manapság értéke.
Szedje elő apám rég függő szablyáját!
Én meg kifényezem a lovam kantárját.

Ha sikerrel járok, megjövök két évre.
Ha nehezebben megy, itthon leszek négyre.
De hogy visszajövök, az egészen biztos.
Vigyáz rám két szempár, és az a nagy, titkos
vágy, hogy ember legyek, s büszkén odaálljak
a vajda elébe: Ezt hoztam a lánynak.
Gyémántos kösöntyűt, arany- ezüst ékszert.
Kutyabőröm is van, mert dolgoztam ésszel!

—

Negyedik ének

Arany, – ezüst álmok. Vergődött a lelke.
Lova lába már a Morva síkot verte.
Édes hazám, Erdély hegyes-völgyes tája.
Szerelmem! Életem Tündér Ilonája!
Látlak-e csak egyszer még az életemben?
Látlak, hiszen itt élsz mindig a szívemben.
Áttörök én érted az egész világon.
Harcolok, míg ég, és el nem lobban lángom.

A császár hadába sodort a sors engem,
övé most a kardom, övé most a testem.
De a lelkem szabad, mint az a kőszáli
sas, mely már le akar a fészkére szállni.
Jajj! De a hadaknak nem ez most az útja.
Nem száll itt fenn madár, mely fészekhez jutna.
Ami meg volt rakva, azt is szerteszórták,
pihés fiókákat az ebeknek dobták.

Ládd édes galambom, én is, mint vadállat,
irtom a gyengéket, ölöm az árvákat.
Csak, hogy hírt szerezzek, nagy nevet magamnak,
amivel majd apád előtt megállhassak.
Legyen nagy vagyonom, rangom, avagy címem,
apád előtt több az, mint az érző szívem.
Hiszem, hogy te raksz írt a sajgó sebemre,
és hogy temelletted alszom el örökre.

Üzengetett Antal, amikor azt látta,
hogy valaki indul szép Erdélyországba.
Üzent hazatérő rokkant katonákkal,
vagy erdélynek tartó kolduló baráttal.
Üzent, ahogy szíve nagy szerelme súgta,
de hogy célhoz ért-e? Azt sohase tudta.
A katonák között kósza hírek szálltak:
Erdélyben is vége a szabad világnak.

Lépes György, a püspök, meg Csáki, a vajda
két olyan vérmedve, mely mindent befalna.
Egyiknek a szépség a nagy ideálja:
A szép nő. S ha ez van, nem Istent imádja.
A másik a birtok és a kincsek rabja.
Ha ez áll a kockán, lelkét is eladja.
Egymást megelőzve rabolnak, dőzsölnek,
ahol ellenállnak, mindenkit megölnek.

Nem számít, ha asszony. Nem tesz az, hogy gyermek.
Elfogott jobbágyra súlyos vasat vernek.
Bal kezét elcsapják. Ha megél, s kibírja,
dolgozhat éhkoppon, míg eléri sírja.
Ilyen hírek szálltak szép Erdélyországról.
Csak egyről nem jött hír: Csáki Ilonáról.
Lány még? Vagy már asszony? Eladta-e apja?
Hány dalia verseng érte, hogy megkapja?