A szikra VII-VIII. ének

Hetedik ének

Elbódorgott onnan, merre vitte lába.
Sötéten elébe állt a püspök háza.
Zörgetett az ajtón, előjött egy fráter.
– Atyám! A vajdánál mi történik? Mondd el!
Csáki Ilona az én életem vágya,
ő is szeret engem, itt a zálogtárgya! –
– Szeret? Tudd meg, hogy ő imádja a Jézust.
El is űzött eddig minden farizeust, –

Nem is mondott többet, az ajtót becsukta,
túlnan még a retesz nyelvét is átdugta.
Felment, mert a püspök csengetett erősen.
– Ki volt itt? – Egy hadnagy! – fráter szólt velősen.
-Azt mondta, Ilona az élete vágya,
kendő is volt nála, a lány zálogtárgya.-
A püspök nagy gyorsan az ablakhoz ugrott,
hátha még meglátná,hogy ugyan, ki volt ott?!

Nem láthatott senkit, üres volt az utca.
Antal máris átért a vásáron túlra.
A ligetbe ment, hol lovasai várták.
Szétosztotta köztük pár száz új dénárját.
Megköszönte szépen, hogy eddig kísérték,
hogy a hosszú úton végig védelmezték.
Elmondta még, hogy a seregkapitányuk
üzente, Hunyadban lenne szükség rájuk.

Amíg ezt intézte, nem is vette észre,
hogy egyik legény se nézett a szemébe.
Hanem, mikor végzett, s kissé körülnézett,
az egyik bokortól Márton előlépett.
Kucsmáját kezében gyűrte, gyűrögette,
szemével csizmája orrát nézegette.
– Ne haragudj Antal – megcsuklott a hangja.
– Jó asszonyanyádnak kihunyt ma a napja.

Megölték a gyilkos püspöki pribékek,
midőn portátokra ma délben rátörtek.
Követelték rajta három év dézsmáját,
ha nem adja, mondták, rágyújtják a házát. –
Antal eddig tűrte. Most nagyot kiáltott:
– Melyik volt az, mondd meg! Ki volt az az átok?-
– Petőházi Nagy Pál, a püspök hadnagya
volt anyád gyilkosa, önkezűleg, maga.

Lacus a kincseket a hegyekbe vitte.
Megmondta, hogy várjad, megjön még ma este.
Házsongárdi erdő szép, tavas tisztása,
azt te is ismered, ott várd éjszakára! –
Összeroppant Antal.Nehéz lett a lelke.
Hisz mondta a csuhás. Elhinni nem merte.
Most itt van! Ökleit a fejéhez csapta.
Fogaival száját véresre harapta.

—-

Nyolcadik ének

Elvonult a kis raj. Elvezette Márton.
Hallgatag indultak, hunyadi irányon.
Antal meg felzökkent jó lova hátára,
elindult Házsongárd tavas tisztására.
Éppen arra vitte útja, hol négy éve
találkozót kapott egy május estére.
" Oh, ifjúi vágyak, szerelmetes álmok.
Én már e világtól ugyan mit is várok?!

Egy szempár már kihunyt, amely védte éltem.
Amely miatt én még semmitől se féltem.
Egy szempár még megvan, de az le van sütve,
mintha egy pár csillag felhők mögül sütne.
Halványan világít, olykor el is villan,
mint a lidérces fény, mely távolról csillan,
és csak tovalebben, ha indulsz feléje.
Csalogat, tán a mély poklok fenekére."

Gondolataiban így csapongott Antal,
amikor úgy vélte, hogy halk hangokat hall.
Megfogta egy percre harci paripáját,
fülelt, és dicsérte a füle cimpáját.
De jó, hogy odafenn, a vad cseh vidéken
oly sokat portyázott, zord, fekete éjen.
Így lehet, hogy füle életét mentette,
ha bele nem botlik, aki megy mellette.

Gondolkodott, ugyan, kik lehetnek ezek?
Akik a sötétben surrannak, mint ebek,
melyek a vadat már fektéből felverték,
és most azon vannak, hogy el ne ijesszék.
-No, de nekem mindegy! -és indult előre.
Nem lehet már messze a kis tisztás tőle,
ahol Gál Lacussal lesz a találkája.
S ekkor fényderengés hatolt el hozzája.

A tisztás egy részén fáklyák fénye lengett.
A dézsmáló portya köröttük kerengett.
Voltak vagy nyolcvanan a kékgúnyás rusnyák.
A dézsma egy részét már hasukba dugták.
Zabáltak, mint farkas, ittak, mint a bálna.
Egyik sem sejtette, hogy már nem megy bálba.
Kísértetiesen huhogott egy bagoly,
megbolydult az erdő, mint nyüzsgő hangyaboly.

Nem futhatott senki, körül voltak zárva,
mind összeszorultak, a kis tó partjára.
Cséphadarós, kaszás, meg bunkós parasztok
úgy morzsolták őket, mint disznók a makkot.
Antal az erdőnek széléről csak nézte,
milyen végítélet zajlik le előtte.
Rátapadt a szeme erre a látványra,
s mi előtte történt, éppen azt nem látta.