A szobrász

Szobrok, hallani hogy dalol az anyag,
a lélek dalát, mit belé leheltél,
gyúrtál keményen, s e leheletért
életeddel, s lelkeddel fizetsz majd…

Olyan jövőt vetítettél elénk, mit
meglátnunk nem lett volna szabad soha,
a kő, minek halnia kellett volna
beszívja lelkét mindannak ki nézi.

Mert az ember magányra ítéltetett,
csak annyit tud magáról, hogy elveszett…
De ha meg mered gyújtani a lámpást,

hogy az alagút végét, ne csak magad lásd,
megnyílik minden, mint a téli egek,
idő és élet bilincse ég veled…