A tanítónő fricskája

Az ötvenes években, egy nagy tanyabokorban,
Meghalt a tanító néni, élemedett korban.
Utódlásáról sebesen gondoskodni kellett,
Hogy tovább tanulhasson a sok tanyasi gyermek.

A megyei tanulmányi osztály tette dolgát,
Budapestről hozatott egy oktatási szolgát.
Ifjú, és szép tanítónő költözött le Pestről,
Tanítani a tanyasit, apró gyerekestől!

Szekér gördült ki elé a vasútállomásra,
Jóképű kun legény, Mihály, jött fogadására.
Köszönti a tanítónőt, s csomagjait sorba,
Egymás mellé rakva, a szekérderékba hordja.

Fellépnek a bakra, szépen egymás mellé ülnek,
Míg a lovak poroszkálnak, a percek repülnek.
A tanítónő meg folyvást fejét forgatgatja,
Mindent látni, s tudni akar, egyre hajtogatja.

Girbe-gurba homokos út vezet a tanyára,
Vagy két óra járás volt a lakóhely határa.
Míg a szekér a földúton lassan végighaladt,
A sok kérdéssel az idő észrevétlen szaladt.

Mi a ménes, mi a gulya, mi konda, és mi nyáj?
Kérdéseire szép sorban meg is felelt Mihály.
A délibáb itt a rónán hogyan keletkezik,
A homokban mért csak akác, s bodza gyökerezik?

Mért ördögszekér az, ami csak egy szúrós növény,
Miért sok a szikár ember, mért kevés a kövér?
Mért potyogtatták el a tanyákat a pusztában,
Mért nincs utca, mért épült minden átabotában?

Hogy téríti meg a nyájat a puli a pusztán,
Egy juhászra ezer állat, vagy még több is jut tán?
Mihály mondja: megvan itt mindennek ősi rendje,
Ki rég itt él, magát az már kiismeri benne.

Amit tudok, azt hamarjában meg is mutatom,
De hogy te mit nem tudsz, azt jómagam nem kutatom.
Kérdezz bátran, mert újdonság számodra itt minden,
Mire meg nem felelhetnék, ilyen dolog nincsen!

Egy gulyalegelő mellett vitt el épp az útjuk,
Karám sehol, csak a mező közepén a kútjuk.
Amíg iszik a sok jószág, a bika kiválik,
Szaglászik egy kicsit, s az egyik üszőre mászik.

Az meg derekasan el is viseli nagy súlyát,
S hogy sikeres legyen a nász, felgörbíti hátát.
A bika ráugrott a felpúposított hátra,
A készséges üszőt aztán tüzesen meghágta.

A tanítónő pedig nagyon elcsodálkozik:
Hogy tudta a bika, hogy párja felkínálkozik?
Mihály morran, mint szófukar kun, alföldi fajta:
Azt elárulta neki az üszőnek illata!

Később pedig ménes mellett vezetett az útjuk,
A sok ló között magasodott a gémeskútjuk.
Amíg ivott a sok állat, egy mén csak szimatolt,
Majd felugrott egy kancára, s tövig belé hatolt!

A tanítónőn volt megint az ámulás sora:
Erre a titokra magam rá nem jövök soha!
Honnan tudta ez a csődör, hogy a kanca várja,
Hogy fedezés következhet, nem hatalmas vágta?

Mihály újfent, bajsza alatt, csendesen somolygott:
Bocsánatos bűn az, ha még nem értesz sok dolgot.
Tudod, a mén érezte, nem számíthat viharra,
Elárulta neki azt a kancának illata!

Mi rég tudjuk, úgy van az a nőstényeknél szentem,
Illatfelhőt árasztanak, párzásra gerjedten!
Ez adja tudtára ménnek, bikának, és kosnak,
Nőstényeik most üzekedésre áhítoznak.

De nemcsak a tehén, a ló, a kutya, és birka,
Minden tanyasi gyerek is tudja mi a titka!
Hogy a hím és nőstény végül egymásra találjon:
Mindenki génjében ott van e szép rónaságon!

Időközben elértek a tanítólakáshoz,
A tanítónő kezdett hozzá a búcsúzáshoz:
Nem bánnám, ha lakásomat belülről is látnád,
Látogassál meg egyszer, …ha elmúlt már a náthád!