A szélben már érződik a tavasz illata,
De bennem, miért a télnek van örök hona?
Ezren mondják légy boldog, ne légy ostoba.
De, hogy tehetném, ha megöl a múltam sóhaja.
Életet adó napfényben fürdőznek a házak,
Miközben én az árnyékban adózok az örök elmúlásnak.
Kik hozzám jönnek csak sötétséget látnak,
Arcomon üres mosoly, bennem mégis jeges vihar tombol.
Azt kérded, hogy érzek?
Hogy összeomlik körülöttem minden,
Úgy, hogy még lépni sem mertem.
S bennem a varázsló súgja!
Soha! Semmire sem viszed!
S mi maradt nekem?! Olcsó kis hitem,
Hogy változni még tudok.
S talán még nincsen késő…
De már hallom… hallom,
Ahogy dolgozik a véső.
2 hozzászólás
Szép költői gondolatokkal megírt verseden végigvonul valamilyen gond, levertség, mint aki nem bízik önmagában. S annak a rossz varázslónak, aki azt súgja Neked: "Soha! Semmire sem viszed!" – annak nem szabad hinni.
Akaratomon kívül elugrott a lap, ezért itt folytatom: higgyél a Teremtőben és saját képességeidben, s ha valamilyen komoly gondod van, próbálj belőle kiemelkedni. S ha azt nagyon, erős akarattal hordozod magadban, meglásd, olyankor, mikor nem is gondolsz rá, megszabadulsz attól, ami addig bántott.
Írjál sokat, mert szép gondolataid vannak, s a gyakorlás csiszolja a versalkotó készségedet.
Üdvözöllek: Kata