Nem igaz amit írtam:
ha elmegyek
nem lesznek ott fekete lovak
fekete bokrétával
fekete kocsisok sem
táncoló lábbal
s táncoló fekete asszonyok sem
akik követnek
legfeljebb az enyémek
és akik szerettek
akik még emlékeznek rám
akik tudták ki vagyok
ki volt az apám, ki volt anyám
honnan jöttem
akiknek az utcán
mindig
messziről köszöntem
Ilyenkor november táján
a sirató dombon
már nyílnak
az őszirózsák
vagy a vágott virágok
a kékes lilák
sápadt sárgák
amik a kertben nőttek erre a napra
s üdvözlésként
ha odamész
nagy fehér krizantémok
bólintanak neked vissza
a Te a sirató dombod
örök
csak állsz ott
emlékeidet és könnyeidet issza
s ahogy visszasüt rád a nap
lenyugvó fénye
az alkonyban
az olyan éppen
mint
anyád régen volt
nevetése
s ha még mindig ott vagy
majd látod
hogy
a gyertyáktól
csillagossá válik
táj
mintha maga a csillagos ég
mintha maga
a végtelenség lenne
és tudod hogy halálodra te is
magad maradsz
mint őseid
ezért
magányos vándor vagy egész
életedben
A végesség szabdal körül
falak, percek ,határok
és odafönt fölötted talán érted is
szelíd angyalok
trombitálnak
A sirató dombon emlékeid s könnyeid
a föld beissza
virraszthatsz hajnalig itt
megszakadhat a szíved is
akiket szerettél
már
soha többé
nem hozhatod vissza