A temetőcsősz

Havas decemberi délután volt
Mikor egy deszkából összetákolt
Koporsót kísért ki három ember,
S hagyott a bécsi temetőkertben.
Az eltávozott szegény lehetett
Nem váltottak polgári sírhelyet,
Csak egy gödröt, névtelen, fejfátlan
A temető szegény fertályában
Barátai sem hintón érkezetek
Tán hasonló szegények lehettek
Nem álltak soká latyakban, sárban
Papírt nyomtak a csősznek markába
Halottas-cédulát, hogy az árva
Az isten kertjének leltárába
Vezesse be a megboldogultat.
Ezzel ők is hátat fordítottak.
A temetőcsősz sem tett már többet,
Vetett még rá néhány lapát földet.
Bement aztán a meleg szobába
Beírni, hogy melyik parcellába,
Hányadik sorába, melyik sírjába
És persze, hogy kinek lesz itt ágya.
De mikor a nevére pillantott,
Agyába egy régi emlék ugrott.
Gyerekként az apja kézen fogta,
S vezette a Szent István templomba.
Suhogott a nők fényes ruhája
És szállt a tömjénnek kék párája.
Búgott az orgona. Ó de szép volt!
A templom ragyogott, mint az égbolt.
Mise végén apja felemelte.
Mi történik, hogy ő is meglesse.
Az a nagy orrú, látod, a császár
Egy fiút simogat az oltárnál.
A fiú egy karmesternek fia.
Miatta van itt a kompánia.
A fiú egy szép muzsikát költött,
Amiért a sok úri nép eljött.
Látod, ilyen egy szorgalmas gyermek,
Akit a felnőttek megbecsülnek.
Te megéred, nagy úr lesz belőle.
Amit mondtam, majd jusson eszedbe.
A temetőcsősz csóválta a fejét
Nem értette, miért ilyen a vég.
Mert a fiú, ki nagy úrnak indult,
Jeltelenül, szegények közé bujt.
Mégsem lehetett szorgalmas gyerek?
Rossz magaviseletű lehetett?
Nem értette, mi lehet e mögött,
Hogy itt van most a szegények között.
Húzott egyet az égetett borból,
Könnyebben megszabadul a gondtól.
S beírta a protokollba mindjárt,
Neve: Wolfgang Amadeus Mozart.
Kinézett a hideg éjszakába
Pont rálátott a zenész sírjára.
A fehér hó úgy bemárványozta,
Mintha csak egy gazdag sírja volna.