Jött egy vándor messze útról,
hosszú szakállú, hallgatag.
Őszes haja szélben lebben,
nem ifjú ő már, kissé agg.
Botja hajlott, amint maga,
bocskora rongyos és poros,
évei száma tán hetven,
tarisznyája, mint ő, koros.
Tekintete szelíd, kedves,
sugárzik róla értelem,
megfontolt a szeme kékje,
pillantása bölcs intelem.
Megszólal halkan a vándor:
„Hosszú az út hátam mögött,
már messze a kietlenség!”-
fáradtan ekként dörmögött-
„Elhagytam már ifjúságom
vándorló életem során,
tűnő évek sokasága
itt hagyott engem túl korán.
Bejártam e nagyvilágot,
boldogságot mégsem leltem,
nappalon és éjszakákon
folyton-folyvást meneteltem.
Láttam szegényt és gazdagot,
cifra házat, sok úri nőt,
rangot, pompát, dicsekedni
sok ostobát, ki nagyra nőtt.
Isten ege alatt élek
oly szabadon, mint egy madár,
hátam hajlott, léptem fáradt,
vándorbotom visz engem már.
Hív az út, a tüskés ösvény,
erdők, mezők vadvirága.
Velem dalol minden madár
s rétek, völgyek rónasága.
Megyek tovább, jó barátom,
a magas ég legyen veled!
Rád is vár e széles világ,
ha helyed itt már nem leled!”