Te vén platán! Én, ki alattad álltam,
az imént merengtem ágaid ívén,
bámulva téged hosszan, mozdulatlan.
S ahogy ott álltam, a múlt intett felém,
századok zordult magányos távola,
s bennem hallgatott mulandó messzeség
meredélye, s rám hullt árnyad bársonya.
Közben feletted mily felhős volt az ég,
s reszketett egy-egy zörrenő leveled.
Sorsod egyé fonódott az élettel,
ahogy elszálltak a századok veled,
törzsed egy múló világot híresztel,
minek vágya elzordult, már nem szelíd,
tékozolva e létnek reményeit.