A Virág

Az erdőben, hol a fák levelén
Nem hatol át a reggeli fény,
Ahol az elme nem szül álmot,
Ott találtam a virágot.

Szirmai fényesebbek a napnál,
Illata frissebb a harmatnál,
Melyet a tavaszi szellő hoz,
Mely könyveket lapoz.

S hívott magához, szólított!
Ha én beszéltem, ő hallgatott.
S végül így beszéltünk át
Egy egész éjszakát.

Nap, nap után voltunk boldogok,
De az, mi egyszer felragyog,
Leáldoz, mint kihunyó csillag,
S maga után csak űrt hagy.

S így, egyik reggel hát,
Megkért, hogy tépjem le szárát.
Én nem akartam, s kértem,
De ő hajthatatlan, s letéptem.

Így ért véget gyönyörű léte,
Az én kezem által letépve.
Ő vígasztalt, hogy nincsen vége,
S nem értelmetlen vétkem.

Hisz belőle új élet sarjad,
S szirmát újra éri harmat.
S remélem, hogy egy napon
Az ő erdejét járhatom.