A vívódás útján

Lassan ráfagy a csend az alkonyra,
mint szelíd nevetésre a reménynek
homálya, mikor szótlan botladozik
bennünk az akaratlanul hitt vívódás.
Mert az ember mindenkor vívódik,
hogy amit tesz, vagy tenni fog majd
jó lesz-e, mert vágyunk jót tenni.

***

Vágyunk lelni szívreményt, s látni
másokban jót, hiszen a létezésnek
sejtjei mindenkit felettébb űznek,
felettébb hajt az örök idők léte és
íratlanul létező törvénye! Minden
emberben ott küzdenek azok a
láthatatlanul hitt intelmek, miben

***

néha széthasadt tudattal remélünk,
mikor felgyúlnak az értelem fényei,
nem csak az elmében, hanem a
szívben is. Mert láttatott ábrándok
gyúlnak odabent, hol vakhomályként
terül el bennünk a csend, amikor
ráfagy az emlékezetre néhaisága az

***

elmúlásnak. Bár tudnánk feledni! Bár
tudnánk lemondani arról, mi belénk
van oly nagyon ivódva, mi rossz volt
és nyomorítja szívünknek világát,
azt az óvott reményt, mit hordozunk
ott, hol tudatalattinkban néha élünk
másodmagunkkal, botladozva

***

bennünk a kettősség néha megélt
tudata. Sokszor vívja csatáját a
külső és a belső ember bennünk, intve
lelkiismeretünkben, vájva fogát belénk
a ki nem mondott szó. S mi néha
gyötrődünk még gyötrelmeinken is,
mert döntenünk kell a meglelt ismeret

***

szerint, hogy mit tegyünk. S odáznánk
az elodázhatatlant, már hagynánk
mindent, ha hagyhatnánk, de a belső
ember nem enged, ha egyszer
döntenie kell. Mert az ember minden-
kor dönt késztetése nyomán, hiszen
ott a szabad akarat, amitől ember az

***

ember. Az élet mindenkinek ajándék,
a Teremtő döntött felőled, hogy élj
és remélj, de neked is döntened kell,
hogy akarsz e földön örökké élni. Sok
időd már nincs! Döntened kell addig,
amíg tart a ma, ameddig szívedben
ott a késztetés a vívódás útján!