A hajóőr (ABC – csónakház)

A kellemes, kis fa asztalokkal berendezett fogadóban leesett egy pohár. Hangos csengéssel érte az egyik pad karfáját, majd kissé tompábban érkezett a talajra. Erős pohár volt, nem tört össze. Mindez azonban elégnek bizonyult, hogy a nyugodtan nevetgélő és mulatozó vendégek felkapják fejüket, és a hang irányába forduljanak. Hirtelen egész csönd lett. A nyitott ajtó felőli sarokból gurult széles köríven a vendéglő közepe felé, de egy szürke kabátos alak gyorsan utána ugrott, és fölkapta.
– Elnézést – szólt alig hallhatóan, kissé lesütött szemekkel, és sietve kivitte a pulthoz.
– Biztos nem kérsz valami mást is inni? – kérdezte a csapos enyhe kétkedéssel hangjában. – Kezd már hűvösödni.
– Biztos. Egészen… – válaszolta. Tekintetét jobbra fordította, az ajtó felé. Már alkonyodott. Lassan kiment, közben a vendégek folytatták, amit félbehagytak. Lelépdelt a recsegős falépcsőkön, egészen a folyópartig haladt, ott megállt és lekuporodott a csónakház mellé, egy régen kivágott nyárfa korhadt tönkjére.

Minden nap így tett, már majdnem két hónapja, azaz május óta. Néha megivott egy kis pohár frissítőt a vendéglőben, egyébként pedig csak figyelte a vizet. Ez volt a dolga, ő vigyázott a csónakokra. Csendben szemlélte, ahogy a lehullott, apró, száraz fűzfalevelek a homoknak torlódtak a kis hullámoktól. Néha elővett belső zsebéből egy golyóstollat és egy teleirkált papírköteget, és rótt rá még pár sort. Így teltek a napjai, nem is történt vele soha semmi különös, egészen, míg az ég alja vörösödni nem kezdett. Ekkor már az utolsó csónakázók – általában párok – is visszatértek, sorra kötötték ki a csónakházban a széles, kopott ladikokat. Ahogy elhaladtak mellette a fölfelé vezető úton, páran vetettek rá egy ferde, és talán lenéző pillantást. A szúnyogok is ostromolták, de ő mindezekkel nem sokat törődött, csak ült és várt még valamire. A Nap lassacskán elérte a látóhatárt, és bíbor-narancs köntösben búcsúzott tőle.

Az utolsó csónak mindig naplemente után kötött ki. Egy világos ruhás, finom hölgy ült benne egyedül. Maga evezett, és minden áldott este, ha az idő engedte, a vízen nézte meg a naplementét. A szürke ember őrá várt, néha kisegítette a csónakból, s ilyenkor hallhatta bársonyos hangját is… Érezhette a szúnyogokat riasztó levendula illatát, mely körbelengte. Érinthette kecses ujjait, még ha csak a csipkés kesztyűn keresztül is. Néha már-már meg akarta szólítani, észrevétlenül szóra is nyitotta száját, de hang valahogy sosem jött ki rajta. Aztán felment a hölgy is a partról, s teljesen egyedül maradt. A fogadó elcsendesedett, a lámpákat eloltották. Rendre kijött a csapos, és bezárta a kapukat – ekkorra már minden üresen állt. A folyóvíz halkan csordogált a dísz-sziklákon, s lassan elmosta az aznapot.

Most még csak késő délután volt, a világos ruhás hölgy ilyenkor szokott lejönni. Szép tiszta, enyhén felhős, és csak kicsit hűvös napnak bizonyult az aznap, mégsem jött, mikor szokott. A hajóőr számolta a perceket, folyton csak réz zsebóráját nézegette, nyugtalanította a helyzet. Közben végiggondolt pár dolgot… Meg fogja szólítani. Igen, mikor visszatér és kiszáll a partra. A csónakházban. De mit fog neki mondani? Mit is… mindegy, csak szólítsa meg végre… Nem, elmondja neki, hogy könyvet ír. Igen. És hogy nem bánja-e, ha beleírja őt… Igen. Jó lesz. Minden rendben lesz.

Végül, talán fél órával az aznapi alkonyat előtt megérkezett. Ám nem egyedül jött, mint eddig mindig. Volt vele most egy fekete öltönyös fiatalember is, aki besegítette a bérelt hajócskába, és most ő evezett. A hölgy tegezte, azonban igen kimérten viselkedett vele szemben. Vajon ki lehetett ez az ember? Bizonyára a testvére, nagyon úgy tűnt… hát ennyiben maradt. Odalépett a deszkapadlóra, ahol ki szokta segíteni a csónakból, és megkísérelte elpróbálni a helyzetet, amint beszél a hölggyel. Aztán arra jutott, talán várnia kéne egy olyan alkalomra, mikor egyedül van – most, társaságban biztosan nem jó ötlet. Majd holnap. Visszaült a nyárfa-tönkre, és újra elővette a jegyzeteit és a tollat, hogy papírra vesse a fejében kavargó gondolatait. A Nap utolsó sugarai mellett még leírt pár szót, aztán eltette, és figyelte, ahogy az utolsó csónak végre közeledik.

Mikor már csak olyan tíz méterre lehettek, a férfi hirtelen oldalra kormányozta a csónakot, árral szemben. Nevetett kicsit, a nő ezt egy játékos „Jaj, ne csináld már!”-ral viszonozta. A hajóőrnek ekkor tőrként hasított fejébe a kép – arra pár éve fákat vágtak ki a vízből, sajnos nem elég mélyen. A kis hajócska már húsz métert is haladt arrafele, amikor utánuk kiabált:
– Kérem… kérem jöjjenek vissza, nem biztonságos arrafele! Táblát is tettünk ki, kérem! – Ekkor már kötötte is el a saját mentő-ladikját. – Vagy inkább maradjanak is ott, míg odaevezek!
– Rendben, visszaevezek… – válaszolt szórakozottan a férfi – de hát, ha idáig eljöttünk, már csak nem lesz bajunk visszafele! – azzal megfordította a csónakot, és húzta is a lapátokat.
– Kérem, csak míg odaérek! Úgy biztonságosabb…
– Ugyan, nincs itt semmi, idefele is itt jöttünk…
– Mégis meg kellene talán állni – szólt aggódva a hölgy a csónak orrában.
– Á, itt… – a következő pillanatban fölfutottak valami keményre, az egyik oldal megemelkedett. A férfi azonnal beborult a folyóba, a nő sikított még, megpróbált kapaszkodni, de végül ő is beleesett. Pedig a mentőcsónak már elérte őket… A hajóőr gondolkodás nélkül, úgy, ahogy volt, utána ugrott. A koszos vízben először kis híján nekiment a csúszós felületű, algás fatörzsnek, amiben felborultak. Elkapta a nőt, odavitte az ő csónakjához. Visszaúszott, lemerült megkeresni a férfit, mert sehol sem látta. Beverhette a fejét – de megtalálta végül, nem túl mélyen lebegett. Kiemelte őt is a csónakba, még élt. A nő keservesen zokogott, ő pedig próbálta valahogy felébreszteni a kábultat. Közben az áramlás visszasodorta őket a csónakházhoz, ahol gyorsan kitette a férfit. Ekkor az hirtelen felöklendezett egy adag vizet, és fulladozva magához tért.
A hölgy átkarolta az öltönyöst, és hatalmas megkönnyebbüléssel rebegte: „Szerelmem!” Ránézett a megmentőjükre, és annyit mondott:
– Jóember, mivel jutalmazhatnánk meg?
A hajóőr csak fölállt… Úgy érezte hirtelen, szívét kegyetlen öklök szorongatják. Alig kapott levegőt, nem bírt szólalni. Sós könnyei… belevésztek a mindenünnen csurgó vízbe, hogy láthatatlanul elvegyüljenek a jegyzetek elmosódott tintájával. Tett pár lépést hátra, a csónakház ajtajánál megfordult.

Elment… s minden egyes lépése közelebb vitte a teljes magányhoz.