Bokrok, tövises ágak
szegélyezték útját.
Felsebezték oldalról,
vére ahogy kisercent
összekeveredett a poros verejtékkel
-de ment és ment.
Érezte a fájdalmat lábában,
éhségét gyomrában,
a tűző Nap erejét fején,
de semmi nem tántorította el útjáról.
És ha útja a tövisekkel teli
mezőn át vezetett se bánta,
hogy elindult a neki rendelt,
Nagy Úton.
4 hozzászólás
Az élet igenlése csendül ki szép versedből. Gratulálok: Colhicum
Küzdeni?…igen ezt írtad, nagyon szép, gratulálok.
Jó vers (ez is).
Többek között John Bunyan: A zarándok útja c. könyv jut eszembe. Meg a lassan aktuális napkeleti bölcsek ("háromkirályok"):
Messze keletről a bölcs karaván
rója az ösvényt a csillag után;
poros út, izzadság nem számít – mennek
meglesni titkát a történelemnek…
(üdv.: Á.E.)
Kedves Flóra!
Szép vers a zarándok nehéz, fáradságos útjáról. Kár, hogy a végére nem jutott egyetlen rím sem, és a ritmus is megtört:)
Üdv: Borostyán