Viszonylatok

Lassú léptű csend folyt körül,
homokórája vadul zuhog,
ahogy lassan belemerülnek
órák, percek, városok…

Kápráztató a messzi ég,
súlyos nap lóg mennyek ágán,
tűnik és kél új szivárvány,
a kapun belül, idő szárnyán.

Zománcos fényű esték tükrén,
a falióra, s a néma madár,
kavicsot hordott lábunk elé,
gyöngyházszínűt a tengerár.

Mintha az idővel társalognék,
másként beszél, nem úgy, mint régen,
mint víz folyik lassan alólam,
de együtt látszunk a tükrében…

S végül csak a szárnyalás marad,
a suhogásban feloldódunk,
örökké tart a pillanat,
s a világgal már semmi dolgunk.