Bűneimet mutatja rabruhám,
nyomot hagyott a rács mi körbezár,
s azon merengek minden délután:
mi voltam eddig: ló avagy szamár?
A ferde fényben árnyékom talán
falra vetülve büszke és merész
és nagyszerű – de hogy legyek vidám,
ha gúnyos tükörképem visszanéz?
Egyszer olyan szívesen ledobnám,
lehetnék végre, végre büszke mén –
társaimmal vágtatnék a pusztán,
és mindig csak egy győztes lenne: én!
Vágyom jóllakásig abrakolni,
beszívni a friss széna illatát –
mégse juthatott nekem csak holmi
szájat sebző, tüskés, goromba ág.
A sötétben árnyam széle renyhül,
s már hallom ahogy szájról szájra jár
és elér a legkegyetlenebbül:
sosem lehet ló – ő csak egy szamár.
De ez mégsem rabruha, hisz élek,
hasonlítani csak puszta látszat!
Fehér sáv lett társa a sötétnek,
amint űzi fény az éjszakákat.
Csíkjaim a bőröm büszkesége,
látod, sörényem bátran fölmered –
s mi van még a csíkok alá rejtve…
csak simogass meg és megismered.
Talán nem vagyok végleg lekésve,
talán marad még számomra álom,
s aki nem rab, többé mást se kérne:
száguldani széllel zebraháton!