Ábránd

Bomlott a fény és az árnyék.
Bennem minden perc ima volt,
Istennel találkozott.
Valami történt.
Káprázott a menny köröttem.
Mialatt feszített a rémület,
elfelejtettem mindent,
nem volt erőm sírni sem.
Ó, hogy szerettem volna szállni
de nem voltak szárnyaim.
Az éj koromsötét,
rezzen a csend, a kép.
Reggelre kifesti arcát az éj.
A sors a külvilágra tekint
hol ördögi, hol emberi,
olykor térdig gázol évekig,
hol boldogság nem lakik,
olykor virággal terít
utakat, néha a szívem,
s azt hiszem boldog vagyok.