Ábránd

Kergettem egykoron híú ábrándokat,
de a vonat elment, s elvitte álmomat,
sötét nappalok, és fagyos, rideg éjek,
nem maradt itt semmi, füstbe szöktek évek.

Mély sebből vér fakadt, megfestve az utat,
melyen együtt mentünk, mára emlék maradt,
távolból követem öregedő léted,
fájón mar szívembe asztalon a képed.

Megfakult életem eldobtam egy este,
fáradt szívem, lelkem, megnyugvást kereste
Jött egy csuhás alak, a kaszája pengett,
markolt napokon át, s üres kézzel elment.

Újra tudtam járni, volt kik nem feledtek,
féltve öleltek át, hisz nagyon szerettek.
Feledném a múltat, leborítom képed,
mely mint egy gyilkos tör, mély sebeket tépett.

Elmúlt minden bánat, rózsaszín köd felszállt,
édes ez a méreg, feledni kell egymást,
mindig ez a vége a csalfa életnek,
becsületes ember kettőt nem szerethet.