Ábránd-bogár

Éjszaka ébredek:
csend zene reszket,
A félhomály
szememre félig
reteszt tesz.

Ábrándozok,
csalóka álmot látok,
csalóka csókot kaptam…
A csudába!
Csupán a tévelygés,
egy vágyálom nyom agyon
csupán a kétkedés,
egy szörnyeteg egyveleg
ami űz
egyre szüntelen.
s közben rájövök,
magam kergetem.
Hisz engem hallgat
a csend is.
olyan szent és meghitt.

Hisz a világ nekünk való,
csak én hittem,
hogy rossz, ami jó.
Mint egy nagy kirakó
olyan ez,
ahol mindenkinek csak
egy helye lehet.
Ezt keressük folyton, tán
akaratlan.
S ezt találjuk ott,
hol a boldogság van.

Virrad lassan,
az ég szeme nyílik
s én most látom csak,
milyen szép itt!