Ábrándjaim között

Elmondanám neked míly komor
volt tegnap az éj, odafönn reszkettek
a csillagok szótalan árnyak neszein,
s lépdelt egymagában a messzeség.
Én ábrándjaim között kutatattam,
s téged láttalak az évek árnyain,
megjelent előttem kedves
tekinteted minden kislányos
szépségében, bár már ködök járnak
a múltnak reszketeg fényein. De
még bennem él minden letűnt emlék,
s mi minden még, mit bennem rejt
a szív miben megjelennek teérted
az egykor volt idők, az egykor volt
mára már megdicsőült tegnapok,
mikben elmerül oly sokszor tengernyi
képzetem terólad. Mert hajt engem
az örök idő mit oly nehéz feledni,
de ha kell megpróbálom, mert menni
kell az úton a jövendő felé, szomján
a szívnek s vágyain az éledő
ösztönnek ami hajt újra tefeléd. Már
perceim fogynak, s eltünnek mélyült
világok homályán a mindenkori
csendnek. De bennem örök mód
indulni kész ábrándok gyúlnak ott, hol
rejlő ködök homálya borít be mindent
a távolok magasztos bércein, hová
felhágni nem tud a tekintet. Mert oda
csupán dalolni jár fel bennem a szív
ott, hol a magasság honol, hová csak
a szív merengése hatol, meglátva
szépségét annak a honnak, amit
teérted ébren álmodtam és még
álmodok ma is, miben nekem teérted
a valóság jelenik meg képzetemnek
ezernyi sugarán. S az a való vezet át
létemből a te létedbe, te megnemesült
lélek, ki át meg átjárod szívemet, hol
laknak emlékeim veled, kit ünnepel
a lét és minden terólad szóló tett, mi
szívemben e dallá megfogant, mi most
sorain szívemből, téged ünnepel!