Adjatok inni a szomjazóknak
kristályvizű hegyipatakokból,
hadd legyen otthonuk a Föld, itt, hol,
nem áld a sors, amint mond a Szózat…
Gyógyítsátok a beteg lelkeket,
mert nincs senki talán oly elesett,
mint aki önmagában elveszett,
s kijárást is hiába keresett…
Olyan kit áld a sors keze kevés,
s el sem képzeli tán a kínokat,
e földön mérhetetlen szenvedés,
jut a többségnek, s csak kevés marad,
kire mindig a nap süt, s élete,
mint a madaraké, szép és szabad…
2 hozzászólás
Szomorúság vonul végig a verseden, de azért tetszik, mivel jól végződik.
Szeretettel üdvözöllek: Kata
A közelmúlt kórházi tapasztalatai ihlették, kedves Kata
köszönöm, hogy elolvastad