Áll egy vén diófa magányosan, árván,
dér csillan lecsüngő, fonnyadozó ágán,
fázósan aláhull egy-két kósza levél,
meglapul csendesen, már sír az őszi szél.
Levetkőzteti az álmosan imbolygó fákat,
nyugvó levélhad mind hősi halált halt,
nyirkos mély sötétből gyenge sikoly kel,
talán egy égi jel, de senki nem felel.
Tán jó Anyám sír ott a felhős fölött,
oly sok éve már, hogy végleg felköltözött,
hiába is nyújtom, nem ér fel a karom,
bánat lett a párnám, s bánat a takaróm.
Éjszakánként amikor a néma csend moccan,
s a gyertya lángja rémülten meglobban,
érzem vállamon megpihenni hideg kezed,
s egy fényes csillag szórja felém végtelen szereteted.
Csak várj még, ígérem elmegyek hozzád,
várj, hisz neked is volt sok unokád,
várom, hogy hozzánk is érkezzen sorra a gólya,
aztán majd én is beállok a menetelő sorba.
Tudom, hogy fájni fog, mint minden vég,
még most is bánat rág, mar a keserűség,
látom ahogy várni fogsz terített asztallal,
habkönnyű felhőn, hófehér damaszttal.
Ott már boldogok leszünk, nem fáj semmi,
a kegyetlen múltat könnyű lesz feledni,
ott nem kísér többé ártó gonoszság,
kezdetét veszi az örök világosság.
6 hozzászólás
Fájóan zeng!
Csodás!
Szeretettel:sailor
Kedves sailor ha így látod akkor nagyon örülök.
Üdv. Györgyi
…az elsö négy sor
MINT EGY FESTMÉNY
Csodaszép emlékezés!
Nagyszerű alklotás, gratulálok szeretettel miki
Meghatóan gyönyörű az emlékezésed. A fájó gondolatokat is széppé festetted.
Szretettel: Kata