Égben sebként,
Pajzánul kéjeleg
A boszorkányok éj-jele.
–
És gördül a mindenség,
Hadat űz a holdvilággal.
–
Benne pőre istenségek lelke
Maszatol oly’ ősi lánggal,
Oly’ mell-kas-roppantóan őszi vággyal,
–
Mint a szívek elpattanó, gyenge
Rovátkái,
És a már mindenre kapható
Álompor atkái.
–
Gyönyörű,
Est-éji ember,
Kinek körme elmarja
A rég áhított tudást:
Az est bűnbánó kanosszáját hadarja,
Ha szívén szív csüng, és nem bukás.
–
De ki álmodja az iszonyatot?
Egy üstben kevert álmodó rém, mi
Fás zokszóban kakofon melanzzsal kérdezi,
Hogy akarsz-e játszani…
–
Akarsz játszani?
–
Látszani?
–
Látsz?
–
Át?
–
Á?
–
?
–
.
2 hozzászólás
Kedves druszám!
Elnézést kell kérnem, h eddig nem látogattalak… kifejezetten teszett ez a munkád 🙂 Amikor olvastam a versedet, Rilke jutott eszembe – aztán láttam az adatlapodon, hogy a kedvencek között van… Őszintén szólva én nem szeretem Rilke verseit, nem az én ízlésem (egyik barátom meg van róla győződve, hogy rajta kívül nincs költészet – de ezt ráhagyom…); viszont Te hozzátettél valamit, amitől más lett, és az én tetszésemet is elnyerte…
A harmadik, negyedik passzus és a befejezés kifejezetten tetszett!
Köszönöm az élményt!
medve
Helló,
köszönöm szépen részletes hozzászólásodat, és kritikádat 🙂
Igen, Rilke az egyik kedvencem, és bár nem használom fel a műveit, mégis hat rám a stílusa.
Örülök, ha tetszik a végkifejlet!
rawelli