Ülök és nézem az asztalon égő gyertyát,
Gyertya, mely lassan csonkig ég.
Arcok, emlékek, villanások, találkozások,
Képekké rendeződnek össze szemeim előtt.
Eszembe jut megannyi átvirrasztott éjjel,
Önmarcangolás, ezerszer újraértékelt tett.
S a hang, mely mindig próbált átsegíteni,
Ne add fel az álmaid, mert egyszer sikerül!
Lassan felváltja a sötétséget a hajnal fénye,
A gyertya is leégett már, csak a füstje maradt.
Fázósan összehúzódok a fotelban, s tűnődök,
Félek, pedig erre vártam, a boldogság madarára!
Itt van, csak egy karnyújtásnyira tőlem, mégis…
Tudom még nincs közös múltunk, de lehetséges.
Lehetnek csodás együtt töltött perceink, napjaink.
Csak merni, hinni és főként akarni kell mindezt!
2 hozzászólás
Szia Gyöngy:)
Olvastam a versed, és éreztem, igen, ez nekem szól:)Jó jó tudom nem csak nekem.Annyira jól megírtad, olyan nyomatékkal, és hangsúlyal, hogy én így érteztem.Nagyon jó ez a versed is!Voltam az oldaladon, nagyon szép!
Szeretettel:Kriszti
Kriszti – nagyon köszönöm, hogy olvastál 🙂