kopáran állnak már a büszke fák,
sírok közt ködöt görget a hajnal,
de egyre több hanton fehérlik virág.
Október vége búsongó, könnyes évad,
ilyenkor itt érezzük kedves holtjainkat,
idézve mindent, mi már a múlt
– szerelmet mi csúful sírba hullt,
szülőt, ki megtett mindent értünk,
gyermeket, kiért megszakadt szívünk,
nagynénit, testvért, és barátot
– mindenkiért egy-egy szál virágot
most képzeletben én elültetek
(jó lenne itt a földön együtt lenni
– újra Veletek)
Ősz dereka fájdalommal teljes,
elsiratunk mindenkit, ki kedves
s már az égi mezőket tapossa
– az emlékezet mégis visszahozza:
egy pillanatra itt érezzük újra
– míg gyertyáinkat a jeges szél fújja…
4 hozzászólás
Milyen jó, hogy a múlt héten már voltam a temetőben, még nem volt jeges a szél…
A virágok már gyűlni kezdtek akkor… jó volt emlékezni, könnyezni, megtisztulni…
Versed is ezt teszi, szépen, meghatóan!
Szia kedves Irén!
Örülök, hogy tetszik – köszönöm szépen!
Ez egy gyönyörű vers, remekül kifejezi ennek a szomorkás ünnepnek a hangulatát.
Kedves dreaming!
Szép ez a vers, megkönnyeztető. Nem cifráztad agyon és a tartalma is megmaradt. Megható.
A.