Nyújtózkodtam lustán
egy virágzó nyáron,
halványan éreztem,
hogy repülni vágyom.
Fázom.
Homályban szédülök
csikorgó télen,
az égen fent,
egy jeges kötélen.
Mikor a száguldó
körhintára ültem,
puhára színezett
álmokba merülten,
fejemben egyetlen
ábránd tenyészett,
szerettem volna látni
egy percre az egészet.
Hátba vert vígan
komám az enyészet.
Nehéz a szívem,
nem visz a lábam.
Egy hátulsó, sötét,
porszagú szobában,
pár lépésre innen,
egy sámlin ül az Isten.
3 hozzászólás
Valószínűleg nem vagyok formában, mert nem tudom "összerakni" a verset, de az utolsó versszak döbbenetesen erős!
Üdv,
Poppy
Szándékom szerint csak annyiról szólna az egész, hogy ha nem tudok szárnyalni, csak szédülni, az életemben inkább tél van, mint nyár, és azt érzem, hogy hiába születtem újra a lét körhintájára azzal a szándékkal, hogy többet tudjak meg az EGÉSZ-ről, az enyészet mégis elsorvaszt minden ilyen akarást, akkor valószínűleg az a megoldás, hogy át kell menni abba a karnyújtásnyira lévő szobába, és ki kell szabadítani a bennem lévő, a hétköznapinál ünnepibb lényt méltatlan helyzetéből.
üdv/vaj
Ezt így reggel olvasva megint megerösít abban, hogy erdemes a napvilagon kincseket keresni:-) gratulalok, koszonom az elmenyt!
H.