Alkony

Odakint már alkonyba fordult a Nap.
Az este, mint gondos anya nyújtja karjait.
Kebelére ölel minket, békét ad,
Mely végigsimítja rajtunk ujjait.
Boldogság hímezi az idő szövetét,
Az megállni látszik, holott repül,
Száll, s elküldi égi követét,
A csillagot, mely az éj jövetelét adja hírül.

Tündököl odafent, szórja fényét,
Szemedbe nézek, a csillagot látom.
Csak még egy percet élni a csodáért,
Torkos lelkemet a mézbe mártom.
Órák jönnek, s mennek tova.
Én még mindig szobád félhomályában
Várom, hogy szűnjön a soha,
S mi maradjunk így ebben a tündérvilágban.

Feleszmélek, Kérdőn nézel engem,
De én csak elmosolyodok némán.
Kezeid csínytalan gyermekként űzik kezem,
Az konok pegazus, végigsimít tested vonalán.
Ízlelem ajkaidat, magamba szívom illatod.
Keresem a szót, mit mondhatnék neked,
Elönt az érzés, nem bírom tovább, kifakadok,
S halkan suttogom, szinte remegve: – Szeretlek!