Vérzik a tulipán a terítőn,
az asztal fölött kezek,
középütt egy sas lebeg –
ez egy húsvéti lakoma.
A szellem kastélyában
beteges emberek,
kutyák, csontok, egerek:
Birkenau haláltábora.
Hieronymus Bosch
ecsetelte a poklot,
borzalmak tudatában
ugyan mit ehetett?
Előképe a jövő a múltnak,
elszáradt jóslatok kísérlete,
sírgödrökben Hosszúszakáll –
és csontváz-merev fellegek.
A történelem kibontja,
a munkás visszateszi
a kifosztott földre a port,
éj-magas csönd terül most szét.
Az ember: halmazati bűncselekmény
– a feltámadás tana,
egyszeri és pótolhatatlan
az arc, az arcmás, a jellem!
Ezt a verset nem mutatom!
– dehogynem, dehogynem! –
Szerinted mondható? – olyan, hm, de, szép?
Tanuld meg? Tanuld meg?
Te sem tudsz verset írni,
Vasi Ferenc Zoltán, a sokszor
eltérített polgár! Tanultál volna!
Hisz te a szerelemben állandó
VESZTES VAGY!
(Halálodig az is maradsz.)