Zokogva a félelemtől,
nyugovóra térni élve,
kiválni a létezésből
a hatalmas Urat kérve.
Érezni, bennem létezel,
belém égetted magadat,
reszketem csak az éjjelben,
erőd ereimben szalad.
Testemből feltámadt lelkem
kopott fénye, s rohan hozzád,
forgolódom, mert két szemem
tükre ott ég asztalodnál.
Megbújok egy mosolyodban
akarva és szemtelenül,
ott lebegek a négy falban,
TE sosem leszel egyedül!
12 hozzászólás
Huh! Ezt a verset meg kell mutatnom egy bizonyos személynek. Megmutatom neki, aztán így szólok: "Látod! Ezt akartam mondani Neked!"
Köszönöm… ma Te tetted ezzel a hozzászólással szebbé a napom…
Kedves Andika!
Jól sikerült ez a versed is, főleg az utolsó versszak tetszik nagyon.
Szeretettel: Rozália
Ezt a versedet a honlapodon már olvastam, s akkor is elbűvölt.
Köszönöm Nektek! Jó itt lenni veletek! 🙂
Kedves Andika!
Ahogy olvastam egészen elszomorodtam 🙁
Nagyon mély hatást tett rám. Hogy tetszik a stílusod, az nem titok, de ami igazán irigylésre méltó, hogy mikor az olvasó azt hiszi, már ismer Téged, akkor mindig képes vagy egy egészen újjal előállni.
Nagyon tetszik! Gratulálok: A.
Kedves Andika nagyon tetszik a versed. Érzelemmel teli, gyönyörű. Gratulálok: 🙂
Köszönöm Györgyi és Angelface! 🙂
De mit is "tettem" ebben a versben olyan különlegeset??? :):)
A magány most társra lelt
nem úgy mint amikor
szava nem volt más,
mint egy sikoly!
..két szemem tükre..
Zseniális!
Tényleg jó vers és már én is olvastam a honlapodon, csak akkor nem tudtam hozzászólni. Ezért ezt most teszem meg 🙂
Tetszik!
Boldog lehet, akit szeretsz…
Igaz, szerelem…
Gratulálok!
Üdv,
Zsolt