Eltemetett örömök, nevetések lógnak a csendben…
Szürke homályban az ég, s bújva az ablakon át;
Rád tör a múlt, lyukat ütve az álmon, a régi meséden.
Sárba ragadt a kiút, s húzod a lét fonalát…
Körkörösen lebeg elméd; nézel az égre merengve…
Szögre akasztva a szív, hátra hanyatlik a vágy.
Vágod a húst és érzed a sós vért; villan a penge.
Tűnik a bú idebenn, éled az ész odaát…
***
Illan az álom. Felszabadulva a homlokod ívén
Gördül a gond lefelé s enyhül a mély dobogás…
Lüktet a szíved. Jelzi, hogy itt vagy s ringat a napfény.
Gúzsban az álomadó… és öl a vad zokogás…
6 hozzászólás
Most kínlódtam hárommal, így nagyon tudom a munkád értékelni.
Gratulálok. a
Köszönöm antonius…
Akkor Te tudod, hogy nem egyszerű jó
disztichont írni…
Bár, nekem nem kínlódás.
Inkább öröm és kihívás…
Nagyon jó, nekem nagyon tetszik. Nem csak a fegyelmezettsége, igényes formája miatt, hanem mert a forma tartása nem ment a mondanivaló, a történet kifeszítése kárára. Nagy élvezettel olvastam!
aLéb
Köszönöm aLéb…
Jólestek a szavaid…
🙂
Élvezet olvasni a sorokat. Nagyon lndültes az üteme. Hiába, aki jól ismeri a verstan minden apró rezzenését, annak sikerül ilyen ragyogó verset alkotni.
Gratulálok!
Kata
Köszönöm szépen Kata…
Megtiszteltek a szavaid.
🙂