érdes a nappal érintése
beleborzong a város
rozsdás fény zúdul alá a Napból
még az ég is sáros
csorbult felhőkből kiömlik
éteri szférák keserű dala
lehajtott fejjel ázik
álmodott világok koldusa
bazaltfényű utakon
csellengő lépések botlanak
szánalmas az kinek van hol laknia
mégis hontalan
visszaverődik a falakról
minden szökni akaró érzelem
álruhát húz magára
és mosolyog a nyomasztó félelem
suttogó kiáltások sunyin
keringenek a házak körül
kettéhasad a lélek
és már nem is fáj belül
nincs már lázadás
csitulni látszik az akarat
üres lett már a porhüvely
törődött testben bent rekednek a szavak
eltitkolt sírások
örökre elfeledve
álmodott világok
örökre eltemetve
2 hozzászólás
Ha nem ismerném ezt az érzést, valószínűleg nem tudnám átérezni ezt a verset. De sajnos ismerem, és azt kell mondjam, szépen megfogtad. “még az ég is sáros”-mondod, és ez tényleg így van, amikor valaki lakik valahol, mégis hontalan. Furcsa, hogy az ember szereti a reménytelenséget űzni, aztán minden célját eldobni és elfeledni… ez a baj…gyengék vagyunk. Kedves Koma: azt hiszem, sokak életében eljön ez a gyengeség, de aki meg tudja fogalmazni, az túl tud lépni rajta. Jó, hogy adsz egy mankót a felismeréshez!
Szép napokat kívánok!
Szervusz Vérvirág!
Nagyobb dolgot egy verssel nem lehet elérni, mint valaki más életéhez egy pici segítséget adni… ha ez sikerül, akkor mindent elért az írás…
Köszönöm!
Üdvözlettel: koma