Alkonyodik a hegyek fölött,
Álom párát sodor a szél,
Lenn a szurdokban avar zörög,
Hallom a vad pihenni tér.
Állok fenn a szírt tetején,
Lenéznék, nem merek, mert félek.
Vörösen izzik a napfény,
Oda száll, s forr egybe a lélek.
Mikor a csillagok kigyúlnak,
Indigókék lepel suhog.
Félelmeim fák mögé bújnak,
Szárny csattogva bagoly huhog.
Álmodnék még, de véget ért,
Kígyóként siklanak álmaim.
Hallgat az erdő, nem mesél,
Ellopták a rémek vágyaim.[IG_KITOLT]
6 hozzászólás
Nagyon szép képek Kedves… Tetszik a versed.
Kedves Éva! Tetszik a versed, de úgy tűnik kilóg a hangvételével, formájával a sorból, mintha régebben írtad volna. Vagy tévedek?
Szép vers, szép kezdettel, szomoró befejezéssel. Szeretem elolvasni a költeményeidet. Ehhez is gratulálok!
Köszönöm Kedvesem!
Kedves Sam! Nem régi ez a versem, csak éppen hogy kipróbáltam ezt a formát is a szabad versek mellett. Köszönöm véleményed.
Kedves Kata! Megtisztelő a véleményed. Köszönöm!!