Álmok

Felhőket facsaró jelen vonszolja magát
ajtóm előtt, teraszomon pókhálót szaggat a szél,
zokog a virágoskert is, bánata
rátelepszik a tájra, átgázol rajta az
álmok serege, kardlapjukkal szétverik
az udvart, a tér padjait, a temetőt, hol nagyapám
saját sírja előtt áll, arcának ráncait hasítja e sereg,
nem hallja a lódobogást, „ Halljátok
odalent”, mondja miközben a gödörre
mutat, „micsoda álmok zörögnek”,
házam elé terített tájon, porlepte udvaromban,
ifjúságom törzshelyein, ahol még mindig
legendák hősei hányják a vért,
a járda peremére,
álmaim rügyei itt hervadtak, itt nem hitte
anyám: más életét élem, más éli életem, ők mondták
tollba sorsomat, ők, kik álmaimat
megfejtették, a hold most behatol ablakomon,
fénye belehasít az éjszaka húsába, az a
sereg jön megint, arcom ráncait
akarják hasítani,
halljátok, halljátok?