Holt fák, halott virágok, miért zaklattok engem?
A világ, hol éltek, különb, mint az életem.
Hagyjatok nyugodni, síromban feküdni,
Ha eljő a tavasz, talán megpróbálok felülni,
Síromból kikelni, az életet megízlelni még egyszer.
Talán sikerül, s hazámban körbejárok ezerszer.
Ha nem tudok többé felkelni, lelkem szabad lesz,
Az öröklét talán sokkal nagyobb kaland lesz,
Mint fáradtan várni a tél végét, az élet kezdetét,
Mikor minden virág nyílik, a fák kihajtanak, a teremtést.
Addig hagyjatok csendben, a porban nyugodni, a holtakkal beszélni,
Az összes lélek, ki nem érzi már a hideget, álmom összes szeszélyi,
Majd együtt jövünk vissza a földre, újra élni, félni, érezni, remélni.
Álmom
By Vándor
4 hozzászólás
nagyon szép írás. átéreztem álmod. 🙂
Én imádom a telet, de sajnos most pár dolog rombolja a képemet róla.
Nagyon elgondolkodtató. De azért remélem felülkerekedik a remény és az élet iránti vágy a halál utáni vágynál! 😉
Ez a 3 sor a végén nagyon ütős lett! Nagyon ott van!:
“Addig hagyjatok csendben, a porban nyugodni, a holtakkal beszélni,
Az összes lélek, ki nem érzi már a hideget, álmom összes szeszélyi,
Majd együtt jövünk vissza a földre, újra élni, félni, érezni, remélni.”
Véletlenként előtűnt versedet elolvastam. Nagyon szépen megírt, komoly gondolkodásodra vetít fényt. Örülök, hogy elolvashattam.
Üdv. Kata