Erdők övezte távoli hegyek,
Pusztaság melyen felétek sietek,
Sűrű homokvihart kavar a futó szél,
Ruhámat szakítja utol sose ér.
Lángnyelvek csapnak a földről magasra,
Félek s lábaimmal csak lassan haladva
De mégis megyek.
Üldözött vadként át a homoktengeren,
Magányos farkasként szabadon, keservesen.
Ezer seb égeti egyre testemet,
Fejem zúg, sötétlik most is szenvedek.
Fájdalom hasítja ketté a testem,
Torz rémalakok táncolnak köröttem,
Kusza álomképben suhannak a felhők,
A kék égre fehér ködöt játszó sellők.
S magam vagyok oly egyedül,
Bár szívem még mindig lángoló.
Nem érek soha el távoli hegyeket,
Nem látok többé erdő rengeteget,
A nap felkelő vörös sugára,
Már csak sorvadó porhüvelyem látja.
2 hozzászólás
Szia! Most többek között azért írok hozzád, mert az utóbbi hozzá(d)szólásom szerintem félre értetted. Nem baj, újra próbálkozom.;) Tetszik a vers. vannak benne sorok, amiket jó sokszor elolvasni.(“A kék égre fehér ködöt játszó sellők”). Amivel nem vagyok kibeékülve, az a harmadik versszak. Szerintem újat nem ad a vershez, csak nyújtja, ami jelen esetben feleslegesnek tűnik. A negyedik versszak első fele is kifejezi ugyanazt, amit a harmadikban akartál átadni, és szerintem sokkal szebben. A zárlat – utolsó két sor – különösen tetszik! Grat!
Köszönöm a véleményed . Üdv Samu