Álom és valóság

VALÓSÁG: te kéjleány! Bolondítod a népet,
Fiatal, s öreg együtt kerget árnyképet.

ÁLOM: Testvérem, bölcs vagy, hát árul el:
Tőled engem mondd, mi az, mi választ el?

VALÓSÁG: bár ne lenne ilyen nehéz a felelet.

ÁLOM: fa vagy, mihez én adom a levelet.

VALÓSÁG: Én vagyok a fa, ám az ősz jön sebesen,
Utánad maradnak a szívek, széttörve, hegesen.

ÁLOM: Nem minden veti le zöld köntösét,
Nézd a fenyőt, tűleveleit nem szórja szét.

VALÓSÁG: egyet feledsz, a levelei szúrnak!

ÁLOM: utat most mondd, mért engedsz a búnak?

VALÓSÁG: az a dolgom, hogy néha fájjak,
És szakadékokon át, de nyomodban járjak.

ÁLOM: az ember jobban szereti az álmot,
És szidja, gyűlöli a valóságot.

VALÓSÁG: az élet hozzám rút, s mostoha,
De feladni nem fogom – ne hidd – soha!

ÁLOM: Nem kért erre senki, csak végezd a dolgod,
Ezzel a nehezét azt hiszed, megoldod?
Csak egyszer adj célt annak, ki eszét vesztette,
Mert a szerelem szeretetét csak egyszer elfeledte!
Rögtön meglátod majd, az én munkám se könnyű,
Sőt, néha azt érzem, nem bírom már a kínt, szörnyű.

Valóság: van úgy, hogy szép vagyok én is.

ÁLOM: bort néha ihat a szegény is.

VALÓSÁG: miért nem hagyod el végre őket?

ÁLOM: ha hideg vagy, én vagyok, ki melenget.

VALÓSÁG: magadat adod, aztán nem teljesülsz,
Ilyen az, amikor felsülsz?

ÁLOM: támadsz, érzem, veszted érveid!
Nicsak, gyűlnek félelmeid?

VALÓSÁG: mégsem válaszoltál.

ÁLOM: egyszer igazat szóltál…

VALÓSÁG: na mondd, mit rejtegetsz? hiba
Van a gépezetben? Ebből lesz galiba!

ÁLOM: fogadd hát válaszom,
Ezt én többször át nem nyálazom.
Néha erősebb vagy, s elnyomsz engem,
Ilyenkor nem elég dühödt, ádáz mérgem.
S azt, kitől elvettél, nagyon sajnálom,
De lesz itt még visszavágó, barátom!

VALÓSÁG: el kell fogadnom, mindig itt maradsz?