S már jéggé fagyott leheletem,
és bársonyos takaróként pihen lelkemen
a magány, mi úgy ivódik vérembe,
mintha kígyó mérge lenne…
A lángok is hidegen ölelnek,
s szememből fekete vércseppek
hullnak. Csak dobogj, kérlek!
De válasz nem jön, hiába kérdezlek…
Térdre rogyva, remegő kézzel tartom,
s leszegett bús fejjel nyújtom
amit valaha a szívemnek hívtak.
S már az angyalok helyett a démonok sírnak…
4 hozzászólás
Nagy szomorúság érhetett, hogy ilyen lehangoló verset írtál.
Szebb napokat kívánok, hangulatos versekkel.
Üdvözlettel: Kata
Kedves Kata!
Köszönöm a jókívánságokat, de rég mardos a szomorúság, és most kijött egy ilyen pillanatvers formájában…
De igyekszem derűsebb verseket is írni. Úgy érzem ebben az új évben szeretnék többféle stílusban is kipróbálni magam…szóval okozhatok még meglepetést!
Üdvözlettel:
Serafis
Ha a démonok sírbnak, az angyalok vígadnak!
Azért csak van szíved neked!
Tetszik a versed!
Kedves Hajnali szellő
Van szívem. Igaz. Ezer és egy darabban. És remélem eljön majd az idő, mikor ezek a darabok újra eggyékovácsolódnak. De egyenlőre csak várok…
Üdvözlettel:
Serafis