Talán rejtett szellem-bokor alján,
talán havas magaslatok csúcsán,
de összeölelkeztünk csókba forrva,
kavargó lelkek furcsasága – te meg én.
Talán álomképek laza talaján lépdelve,
talán büszke őseim földén ébredve,
de megsimogattam arcod gödreit lágyan,
hogy újjászülessünk a vágyban – te meg én.
Talán önnön magunkban kerestük a valóságot,
talán pont ott leltünk egy közös világot,
de megfogtuk egymás lélek kezét, szívem virága,
kezem kezednek puha ágya – te meg én.
Talán holnap már elszaladunk új szivárvány felé,
talán jövő napja kezed más kézben lelé,
de én tudom, hogy egymásban éltünk egy picit,
s ha más nem is, de az álmaim elhiszik – hogy te meg én.
2 hozzászólás
Szia!
Oly egyszerű lenne az írni, hogy de szép a versed. Pedig az. De ennél többet érdemel. Lágy melankóliája, lenyugvó, elmúló szerelem, amely érték maradt a szívben. Jól áll neki a visszatérő "te meg én". Nyomatékosít, visszaad sok mindent az érzésből. Kellemes olvasmány, amely megérinti az olvasót.
Üdv
Zoli
Köszönöm szépen! 🙂