Fel se tűnik annyi arc között az egy.
Mint hömpölygő folyamban az elveszett,
nincs más, csak ár, s ha úszni is tud, lebeg
felszínen a test. Erőtlen és beteg.
A magunk hordta hegy gyengéket koptat,
kihull a férges, rest a mélybe roskad,
kimúl. Így van ez. A batikolt képhez
annyi szempár társul. Dívik a vérteszt,
géntechnika, itt minden csak számítás.
A figyelem nyeglén köszön, bármi más,
lenge öltözékbe bújt alak ölel,
már megszokott. De ha mégis fényt lövell
egy árnyék, elmarad a taps. Megannyi
arc között azért egynek kell maradni.
6 hozzászólás
Kissé lemondó, keserű vers, szándékosan homályos, azt hiszem. Jobban segítené a megértést, ha tudnám, az utolsó sorban a kell-en, vagy az egy-en van a hangsúly…
Mégis, azt gondolom, a lényeg ez: De ha mégis fényt lövell
egy árnyék, elmarad a taps.
Kedves Irén!
Rég láttalak. Igen, a hangsúly. Azt nem tudom produkálni itt. De én az egy-re gondoltam. Nem szántam ezt a verset lemondónak, inkább realistának. Ilyen lett sajna.
Üdv,
A.
Jó ez vers Andrea!
Üdvözlettel: Noémi
Köszönöm Noémi, örülök a véleményednek.
Üdv,
A.
"Fel se tűnik annyi arc között az egy.",
mert egyesek tűzön-vízen azon vannak, hogy soha fel ne tűnjön, de
ők sem félistenek. A reményt kisajátítani nem lehet.
Jó vers, kedves Andrea.
Szeretettel
Emese
Szia mesako!
Igen, én is így gondolom. Köszönöm, hogy velem elmélkedtél.
Üdv,
A.