Sötét szobádban ülsz így nyolcvan évesen,
Merengsz a fájó múlton keservesen,
Tengernyi bűnért kérsz feloldozást,
Buzgón mormolsz száz meg száz imát.
Én már rég megbocsájtottam neked,
De vétkeid feledni nem lehet,
Hiszen rég elmúlt az a szép tavasz,
Amikor még anyámként láttalak.
Nincs közös sorsunk, csak a vér szava,
Boldog szívvel már nem térek haza,
Így hát anyám viseld a sorsod,
Viseltem én is míg féltő kéz nem óvott.
4 hozzászólás
Nagyon szomorú a versed. Biztosan alapos okod van rá, hogy ezt leírtad. Maga a vers pedig igazán jól szerkesztett és jól megfogalmazott.
Üdv.
Kedves Samu!
Teljesen átéreztem versedben az anyai szeretet hiányát, amit sajnos én is megtapasztaltam, (Lásd: Anyám című versem) úgyanugy mint Te is, megbocsátottam neki, de felejteni én sem tudom. sajnos ez a sors jutott nekünk. gratulálok versedhez! (bár ne erről szólna)
Barátsággal Panka!
Kedves Finta Kata!
Köszönöm.hogy elolvastad, sajnos tényleg volt okom rá,hogy megírjam.
Üdv Samu
Kedves dpanka!
Köszönöm, hogy elolvastad és egyetértek veled.
Üdv Samu