Ahogy ültem a karosszékben
bámultam a plafont,
alaktalan foltokat festett
az ablak résein beszűrődő este,
és a magány pókja egyszerűen,
köré keretet font,
képet formált érzelemből,
de csak lelke volt nem volt teste.
De lehet szemem homályából fakadt,
vagy csak csoda volt,
a szoba megtelt illatával,
s egy furcsa repedés mosolygott rám,
és éreztem valaki megfogja kezem,
bennem egy régi dallam szólt,
egy pillanatra tán a szívem is megállt,
mint gyermeknek kit elhagytak
sírásra görbült a szám.
Hajamba az idő már egyre több szálat fest fehérre
de még mindig hiányod gödrébe fekszem
takaróm a csend, párnám az éjszaka árnyai,
ingem a napok törékeny lepkeszárnyai,
elnyúló árnyak a ház falán,
s te nem látod ezt a vén gerlét
hogy gubbaszt árván anyám.