Anyámról

(Halálának második évfordulójára)

Kisleányként jöttél, nagymamaként mentél,
Ebben a világban mondd, te mit kerestél?
Mért kergettél álmot, mért hittél magadban?
Báránybőrbe bújtál e nagy farkas-lakban.
A vicsorgó élet csattogtatta fogát,
S te feléje küldted arcod szép mosolyát.
Túlélő fegyvered: a szerény szelídséged
Baráttá avanzsált minden ellenséget.
Kicsi, konok asszony úgy fáj a hiányod,
Jó volt megálmodni együtt minden álmot.
Jó volt, hogy szerettél, hogy mindig csak adtál,
Szép szóra neveltél, s ha dalra fakadtál,
Élt, vibrált a lelkem, lebegett egyhelyben:
Most törékeny tested hamu egy kehelyben.
Ha álmodok rólad, homályosan látlak,
Alvó szemhéjamra ködként ül a bánat,
Mert álmomban tudom, hogy te messze mentél.
Hiába volt minden? Hiába szerettél?
A jóság, mi benned hetven évig lángolt,
Táplálja erőnket? Enyhíti hiányod?
Látogatlak téged kint a temetőben,
Nevedet olvasom egy lecsiszolt kőben.
Hangodat hallom, ha játszik a tudatom,
Lelkedet, míg élek, magamban hordozom.