Csavargó nyomorúság ölt magára cifra kabátot,
s őrült körtáncba száll a pokol rőt lángjaival.
Realitás holdkóros kábulatban köztünk ténfereg,
e borzalmak között ezüst szakállú aggastyánná lett.
Nyílt sebekből vérzik már nyomorult világunk,
sírja fölött áll könnyekkel arcán egy Istenünk.
Tébolyult népek örülten rohannak kincset orozni,
nem tudják, nagy sötéten túl, csupán a semmi lakik.
Ha egyszer eljönnek a vörös szemű szörnyetegek,
felzabálják a mindenséget, s nincs többé kegyelem.
Viszály ül minden még lüktető élet görnyedező vállán,
s rozsdás kardot ránt az enyém-tiéd földöntúli réme.
Háborúk döntik föld porába létezésünk csíráit,
s dögevők habzsolják majd önfeledt mámorban.
Éhínség szegődik mellénk halhatatlan barátnak,
maradék álmaink mosolytalan-betegen szétfolynak.
Halál kószál minden utcán, földön, s fenn az égbolton,
s mi csak nyüszíthetünk, míg az utolsó fény is ellobban.
2 hozzászólás
Kedves Tünde!
Mély érzésekre vall, hogy íly komoly témáról tudsz írni! Az emberiség mára odáig jutott, hogy minden undrmányával magára haragította a Mindenható Istent! Biztos, hogy elege van ebből a sok mocsokból amit ezredévek óta kell látnia. Szenved minden jóérzésű ember e sok nyomorúság láttán. De el fog jönni egy új világ miként az égben azon képpen itt a földön is, mert ezt Ő igérte meg!
Gratulálok: Zoli
Kedves Zoli!
Úgy legyen…
Tudod, mindig keresem a fényt, az értelemet…
Szeretettel láttalak: Tünde