Aranykalitka

Rémálom gyötör. Ébren vagyok, vagy álmodom?
Kalitkát látok s benne egy madarat. Hiszen ez én vagyok!
Kétségbeesetten verdesek a szárnyaimmal, de hiába. A kalitka ajtaja zárva.
Szárnyaim gyöngék és én egyre jobban fáradok.
Sötét van és hideg, bár a nap néha rám ragyog.
Ó, az átok, még ő is eltapos.
Ha már szabad nem lehetek, ne lássam többé a napot!
Ne lássam azt, milyen a kalitkán távol, hisz én csak rab vagyok.
Néha látom, hogy valaki a kalitkám körül kóborol.
Én halkan felsikoltok: Segítség! Én is itt vagyok!
Kiáltásom süket fülekre talál, nem látja senki szegény rab madárt.
Szomorú a sorsom, de nem panaszkodom, talán nem sokára úgy is meghalok.
Életkedvem az utolsó napsugárral tovaszáll.
S nem marad más velem, mint a kalitkába zárt magány.
Ketten vagyunk, csak ketten, én és a magány.
Ha leszáll az éj, a sötétségtől nem félek én.
Mert mikor szememre álom nehezül, a rab madár hirtelen tova tűn.
Álmomban újra szabad vagyok!
A kalitka ajtaja kitárul és én kiröppenek rajta.
Vissza se nézek, csak az új életnek élek.
Szárnyaim megfeszülnek a süvítő szélben, repülök, repülök, amíg erőt érzek!
Rab többé nem leszek! Kalitka díszévé nem tesznek!
Egyszer majd megpihenek, valaki vállán nyugalmat lelek.